Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

 

Ám az agynak is szüksége van megfelelő vérellátásra, amit pedig csak egy edzett keringési rendszer biztosíthat hosszú évtizedeken át! Egy rossz vérellátású agy igencsak alulműködik, ezért aztán gazdája folyton serkentőszerekhez kénytelen fordulni. Ez egyenes út a napi többszöri kávézás, a gyakori energiaital-fogyasztás, rosszabb esetben a cigarettázás, szélsőséges esetben az amfetamin- vagy efedrintartalmú szerek szedése felé.

De nemcsak az élénkítők, a nyugtatók fogyasztóinak táborát is főként az aluledzett emberek növelik. Sokuknak mindkettőre szüksége van, mivel állandóan fáradtak és idegesek is egyszersmind. 

A jó kondíció azonban képes távol tartani az efféle (sajnos hétköznapi) neurózist! Egyfelől kimutathatóan növeli az önbecsülést, ha edzettek vagyunk. Másfelől szívünk hatékonyabban pumpál, ezért kevesebbet kell vernie, és ha terhelésnek van kitéve, ennek befejeztével hamarabb megnyugszik. Az edzetlenek szíve csak úgy kalapál, ha fel kell menniük egy-két emeletet, és eközben kapkodják a levegőt; mikor fölértek, még akkor is sokáig lihegnek, és pulzusuk csak lassan tér vissza az eredeti szintre. Tehát nem bírják jól a fizikai terhelést. De szorul szóra ugyanez történik, ha pszichikai terhelésnek vannak kitéve! Sorban állás, közlekedési dugó, jegyellenőrzés: mindennapi bosszúságok, de már ezektől is felmegy bennük a pumpa. Egy vizsgától, családi veszekedéstől, állás elvesztésétől, pedig akár napokra is kikészülhetnek: vérnyomásuk az egekbe szökik, halántékuk lüktet, szívverésük egyre csak szapora marad...

Pedig nem sok kéne ahhoz, hogy másképp legyen! Csupán heti 3-4 kardió edzés. Igazán nem nagy befektetés, ha a hozamait tekintjük.

 

 

Korok és kalóriák

 

Az állóképesség megszerzésének egyetlen módja a rendszeres és intenzív mozgás. És hogy miért is ennyire fontos a mozgás kondíciónk megőrzéséhez? Azért, mert minden ember genetikusan arra született, hogy mozogjon: méghozzá gyakran és kitartóan; és arra van programozva, hogy erőfeszítéssel jusson táplálékhoz. A legújabb kutatások már bizonyították: az ember azért tudott fennmaradni az evolúció során, mert képes volt kitartóan üldözni zsákmányait. Tehát sikeres vadásznak bizonyult. De milyen életmódot jelent ez? Gondoljuk meg: ősünk a vad becserkészése közben akár 1000 kalóriát is felhasznált, majd esetleg hozzájutott 30 000-hez a zsákmány révén; de sokszor előfordult az is, hogy nem kedvezett neki a vadászszerencse, és üres kézzel tért haza. Ezzel szemben egy tipikus mai "fogyasztó" kocsiba ül, és elhajt a bevásárlócentrumba. Autója ugyan használ üzemanyagot, ő maga azonban szinte semmit: a bevásárlás teljes procedúrája alig kerül többe, mint 50 kalóriájába! Eközben a felpakolt áru akár 100000 kalóriára is rúghat.

Mivel azonban ez csak a modern idők fejlett ipari országaiban van így, az emberi szervezet evolúciósan még nem tudott alkalmazkodni ehhez az új körülményhez, vagyis ahhoz, hogy fizikai erőkifejtés nélkül ilyen nagy mennyiségű és hizlaló élelemhez tudjon hozzáférni, és hogy gyakorlatilag soha ne kelljen éheznie. A belső parancs még mindig így utasít: "egyél meg mindent, amit csak látsz, ki tudja, mikor ehetsz legközelebb!" Tehát ha ételhez jutunk, eszünk; ha sok ételhez jutunk, sokat eszünk. Eredmény: túlevési és elhízási járvány.

A másik, már kárhoztatott faktor az ülő életmód. Ezzel is az a helyzet, ami a bőséges élelemmel: evolúciós értelemben nem volt időnk hozzászokni. Testünk jobban tűri a kitartó mozgást, mint a kitartó ülést. Ezért nem véletlen, hogy a legújabb becslések szerint a fejlett ipari országokban minden tizedik elhalálozásért semmi más, mint az ülő életmód felel!

A fizikai aktivitás hiánya, és ennek szövődménye, az elhízás a legrettegettebb civilizációs betegségeket idézheti elő: szívinfarktust, magas vérnyomást, érelmeszesedést, sztrókot, cukorbetegséget, idő előtti elbutulást, rákot.

Nem túlzás ezért azt mondani, hogy az állóképességi edzés ma már szó szerint életmentő szerepet tölt be. Egészségesen tartja a szívet és az érrendszert, csökkenti a magas vérnyomást; megelőzi a cukorbetegség kialakulását és olyan mozgásszervi elváltozásokat, mint például az izmok sorvadása, az ízületek kopása és a csontritkulás.

Mindezek miatt azoknak is fontos a rendszeres állóképességi edzés, akiknek nincs túlsúlyuk! Ha ülő életmódot folytatnak, rájuk is leselkedik az idő előtt kialakuló hát- és derékfájás; gerincproblémák léphetnek fel; az izmok megrövidülnek; az izom- és csontállomány fogyatkozásnak indul. A számítógép előtt való ülésnek köszönhető rossz tartás és fakó arcszín miatt pedig egyfajta "rossz kisugárzás" alakul ki, amely mind a magánéletben, mind a munkában kudarcok láncolatát indíthatja el. E kudarcok azután növelik a distressz (rossz stressz) szintjét ? amely, mint mondtuk, éppen az edzetlen egyént kezdi ki jobban!

 

 

"Felrobbanok, lerobbanok..."

 

A mai életben jellegzetesen magas kudarcszinttel kell számolni (csupán a kudarctűrő képesség terén vannak nagy egyéni különbségek); például minden valamirevaló pozícióra jól képzett emberek százai jelentkeznek, így igen nehéz álláshoz jutni és azt megtartani. Ezért rengeteg, akár a legjobb "papírokkal" rendelkező ember helyzete bizonytalan. S akkor még nem beszéltünk a család átértékelődéséről, a csökkenő házasodási és növekvő válási tendenciákról, amelyek mind hozzájárulnak az instabilitás érzéséhez.

Ilyen körülmények között óriási szerephez jut az egyén életében a jó kudarctűrő képesség, vagyis a pszichikai állóképesség. Ennek alapja és feltétele azonban a jó fizikai állóképesség!

A kudarctűrő ember a kudarc okozta stresszt kihívásként értékeli, ami még jobb teljesítményre, még keményebb próbálkozásra ösztökéli. A kihívás stressz ugyan, de nem distressz: hiányzik belőle a negatív érzelmi összetevő.

A gyenge állóképességűek, mint láttuk, a kudarcot rosszabbul viselik. Distresszt élnek át. Hogy elkerüljék a további kudarcokat, abbahagyják a próbálkozást. A feladás viszont újabb kudarc. A sorozatos distressz hatására tartósan megemelkedik a stresszhormonok szintje, létrehozva a tipikusan stressz eredetű tünetek széles skáláját, például: fejfájás, nyaki izmok merevsége, tachikardia, indokolatlan és állandó fáradtságérzés, kedvetlenség, túlzott aggodalmaskodás, gyomorpanaszok, emésztési problémák, alvászavarok. Még riasztóbb, hogy azoknál, akik körében a fenti, túlnyomórészt pszichoszomatikus jellegű tünetek előfordulnak, a pszichiátriai betegségek is jóval gyakoribbak! Ilyenek elsősorban a szorongásos kórképek, például pánik és agorafóbia, szociális fóbia, depresszió, és az ezekhez gyakran társuló alkohol-, drog- és gyógyszerfüggőségek. Ezek közül ha bármelyik is súlyossá válik, az leszázalékoláshoz, a munkaviszony elvesztéséhez vezethet.

És mindez az esetek nem kis részében megelőzhető lett volna pusztán egy hatékony állóképességi tréninggel! 

 

 

Az öregedés csupán annyit jelent, hogy tudatosabban kell fiatalnak lenni!

 

Lássuk, mi történik azokkal, akik idejében elkezdik az edzést (noha kimondhatjuk: elkezdeni soha nem egészen késő), és rendszeresen fejlesztik állóképességüket?

Először is, ami azonnal látszik rajtuk: fittek, energikusak, kicsattannak az egészségtől. Az idő múlása mintha nem érintené őket: fiziológiai mutatóik, például szív-érrendszerük állapota alapján 10 vagy akár 20 évvel is fiatalabbak lehetnének valós koruknál. Ez persze a kinézetükön is meglátszik, senki nem mondja meg róluk, hány évesek. Elsősorban ruganyosságuk, mozgékonyságuk teszi fiatalossá őket; de kedélyük és nyitottságuk is szembeszökő. A fitt idős emberek a legritkább esetben morózusak, szigorúak, skrupulózusak vagy keserűek. Miért is? Nem csak azért, mert egészségesek... a mozgás ennél közvetlenebbül is hat a kedélyállapotra: fokozza az endorfinból, dopaminból és hasonló agyi hírvivőkből álló "boldogságkoktél" termelődését. Az endorfinhoz jutás legtermészetesebb formája a hosszan tartó állóképességi edzés. Akinek az agyi endorfinszintje alacsony, ami sok embernél alkati adottság, az hajlamos az elégedetlenségre, nyugtalanságra, és ezt persze igyekszik orvosolni. Kézre jönnek az alkohol és a nyugtatók, amelyekből hamarosan egyre többre van szükség. Pedig egy kis erőfeszítés árán, sportolással, egészséges úton is stimulálható az endorfinok termelése!

Ami a dopamint illeti, ez a jutalmazó hatású agyi hírvivő sajnos a kor előrehaladtával egyre kevésbé van jelen az agyban, ami a lelkesedésre, örömre való képesség csökkenését vonja maga után. Ezt lehet persze lecsillapodásnak, bölcsességnek is tekinteni, de sajnos nem az, ettől még senki nem lesz bölcsebb, legfeljebb közönyösebb. A dopaminszint csökkenése az oka ezen kívül a nehézkes mozgásnak, reszketésnek, kifejezéstelen lárvaarcnak és lehangoltságnak; az e tünetek súlyos formáival jellemezhető Parkinson-kórt pedig a dopamintermelő sejtek pusztulása okozza.

Mit tehetünk "fiatalos" örömképességünk megőrzése érdekében? Egyszerű: stimuláljuk agyunk jutalmazó (dopaminerg) pályáit! Ehhez a legjobbak a viszonylag intenzív mozgásformák (de azért maradjunk a saját határainkon belül...), illetve az olyan sportok, amelyekhez még nem szoktunk hozzá. Az újdonság, a kihívás, az akadályok leküzdésének öröme: ezek adnak lökést agyi dopamin termelésünknek! A gyors öregedés melegágya a szokásokhoz való ragaszkodás: ugyanaz az uszoda a hét ugyanazon napjain, ugyanaz az "öreges" tempójú mellúszás (persze kitartott fejjel), ugyanabban a (hasonló korú) társaságban... Nem az úszást kárhoztatom, hisz az az egyik legjobb állóképességi sport lehetne, hanem az "öregszereppel" való azonosulást, amelyet a kutatások szerint sajnos a társadalmi sztereotípiák is elősegítenek.

 

 

Naprakész, holnapra kész...

 

Ma, az információs forradalom korában a legfőbb kihívás (és nemcsak az időseknek), hogy nyomon tudjuk követni az egyre gyorsabb technikai, tudományos, stb. fejlődést. Aki nem jár a változások nyomában, az könyörtelenül elszigetelődik, lemarad; nagyszülőként például nem tud kapcsolatot tartani távol élő leszármazottaival (akik már csak emailben érintkeznek szívesen)...

Ezért tehát mindannyiunknak nagyon rugalmas, gyorsan reagáló, nagy kapacitású, ráadásul akármilyen életkorban "fiatalos" agyra van szükségünk! Állandóan felül kell tudnunk írni meglévő gondolkodási és életmódbeli szokásainkat; fel kell tudnunk számolni régi, beidegzett mentális útvonalainkat, hogy helyettük újakat építsünk.

Stressz stressz ellen?

( Fittség.hu )

07-04-09 21:27

A stressz az élet sava-borsa, mondta a stressz felfedezője, Selye János. S akkor még szerényen fogalmazott. Miért? Mert só és bors nélkül még megélhetnénk, stressz nélkül azonban aligha. Teljesen stresszmentes élet nincsen.

Stresszmentes állapot csak maga a halál. Ugyanis minden inger, amely bennünket ér, sok különféle hatása mellett a stresszválaszt is kiváltja szervezetünkből; ez persze a gyenge és semleges ingereknél alig észrevehető. Az erős pozitív vagy negatív ingereknél azonban intenzív. A stresszválasz lényege az alkalmazkodás, és ez minden ingernél ugyanolyan, csupán mértéke és időtartama más.

 

GAS van

 

Nézzük tehát, mi a közös az összes stresszreakcióban. Ez az úgynevezett GAS (generális adaptációs szindróma), amelynek három szakaszát lehet megkülönböztetni. Az első akkor következik be, amikor a szervezet találkozik egy ingerrel, s arra éberséggel válaszol: ez az ún. "alarm-reakció". Ezt követi az alkalmazkodás, amely ha túl sokáig tart, elvezet a harmadik szakaszhoz, a kimerüléshez.

De milyen stresszt is kívánjon még magának a modern ember? Ez azért is jó kérdés, mert általában mindenki úgy közelíti meg a stresszt, hogy miként kerülhetné azt el, ahelyett, hogy arra gondolna, milyen stressz is lenne neki jó.

Persze nem feledkezhetünk meg a negatív stressz feloldásának akár évezredes, akár ultramodern formáiról sem. Itt van például a meditáció, az imádság, a jóga. Tudni kell azonban, hogy ezek eredetileg messze nem stresszoldás céljára jöttek létre, az csak egy járuléka volt a sikeres meditációnak vagy imádságnak. Ami pedig a jógát illeti, ez olyan sokrétű és annyi válfaja van, hogy nem lehet általában véve azt mondani: a jóga mint olyan, stresszcsökkentő. Alapvetően persze a legtöbb jóga testhelyzet (elsősorban az egyensúllyal kapcsolatosak, mint például a fa-állás vagy a sas-póz), és a jógalégzés csökkentik az idegrendszer szimpatikus, izgalmi tónusát. Az egyszerű jógalégzés a ritmushullámzás egyenletességét biztosítja: ennek nyugtató hatását feszült helyzetekben is nagyszerűen kihasználhatjuk. A jógalégzés azonban ennél jóval több is lehet: képes az idegrendszer készenléti és nyugalmi hullámait befolyásolni.

A jógának azonban vannak olyan módszerei is, amelyek kifejezetten "stressznövelők": ilyen az ún. "tűzlégzés", vagy a koncentrációs gyakorlatok, amelyek fokozzák az éberségi (arousal) rendszer működését. Ha jól hajtják végre e gyakorlatokat, egyfajta stresszt keltenek, de ez éppen hogy nem kellemetlen, hanem extatikus jellegű, pozitív stressz, vagyis eustressz. Lényeges azonban a fokozatosság, és hogy csak akkor gyakoroljunk, amikor kiegyensúlyozottak vagyunk. Máskülönben a hatás fordítva sülhet el: zavartság, idegfeszültség, végül is distressz-állapot alakulhat ki.

 

Ébresztő!

 

Térjünk vissza egy pillanatra a száraz tudományhoz. Jó stresszről (eustressz) és rossz stresszről (distressz) beszélünk, miközben azt mondtuk: minden stresszben van valami egyforma. De mi az egyforma a jó és a rossz stresszben? Egyértelmű: az ébresztő hatás. Legyen akár idegesség, akár meglepetés, öröm vagy extázis, az éberség növekszik, és a tudat egyvalamire fókuszál: arra, ami a stressz tárgya, kiváltója, vagyis a stresszorra. Vagy azért, mert fél tőle, mint egy villámlástól; vagy azért, mert elbűvöli, mint egy "szicíliai villámcsapás". Tehát még képi szinten is megragadható emez egész különböző stresszek közös vonása. A "szicíliai villámcsapást" a meglátni és megszeretni élményére mondják. Ez is őrült stressz, de nem sokan mondanák, hogy kerülendő.  Persze vannak más vérmérsékletűek, akik jobban szeretik a hamu alatt izzó parázs visszafogottabb ideáját, vagy a házi tűzhely melegét...

Hihetetlen mértékben különbözünk stressz iránti hajlamainkban. Vannak, akik az egy az egyben, intenzív helyzeteket, érzelmeket kedvelik. Biokémiailag ez azt jelenti, hogy egész szervezetüket teljesen átadják az adrenalinnak, és ezt még jól is tűrik. Szívükkel élik meg az életet, s így nem meglepő, hogy gyakran éppen szívük az, amely időnap előtt felmondja a szolgálatot.

A másik típus viszont visszaszabályozott stresszben él szívesebben. Ők nem szeretik, ha teljesen elragadja őket valamely erős inger vagy érzelem; ilyen esetben védekeznek, általában elmenekülnek. A lassan kialakuló érzelmekben bíznak jobban, amely csak enyhe stresszt jelent. Biokémiailag: nem adják át magukat az adrenalinnak, mely félő, hogy hányná-vetné őket egy háborgó tengeren. A szép és lírai érzelmek sokkal inkább endorfinokat csalogatnak elő idegsejtjeikből, ezeket a megnyugtató, ópiumszerű anyagokat. Ezáltal a szerelem által okozott stresszt egy biztonságosabb formában élik át.

 

Vissza a jelenbe

 

A legnagyobb stresszeket sokszor magunk okozzuk magunknak, saját gondolatainkkal magunk gyártjuk őket. Az emberben ugyanis kialakult egy minden fajhoz képest erősebb emlékezet, és vele együtt a jövőre való gondolás képessége. A jövő is stresszel bennünket, a múlt is, nemcsak a jelen.

Ezekre pedig egyelőre nem alakultak ki a megfelelő szűrőink. Folyton kísértenek a múlt rémei és a jövő árnyai. Ráadásul a hírközléssel még több stresszlehetőség támad. Így aztán az egész világ terhét hordjuk magunkon. Egyetlen ellenszere ennek, ha intenzíven belemerülünk az éppen most végzett tevékenységünkbe. Ha "ráfekszünk az áramlatra", s ezzel helyreállítjuk a jelenlét érzését. Mert az ember kivettetik a jelenből, és vissza kell találnia a jelenbe, saját jelenébe. Persze az emlékezet, az intelligencia, az előrelátás abszolút kívánatosak, csupán melléktermékeik nem azok: a múltba merülés és a jövő miatti szorongás. Az is kívánatos valamennyire, hogy tudjuk, mi történik a nagyvilágban. Mindezek emberi vívmányok, legyünk rájuk büszkék. Nem az a cél, hogy ismét primitívekké váljunk, vagy hogy gyermekek legyünk. Csupán az, hogy emberi képességeink ne pusztítsák el bennünk a jelenlét érzését.

 

A jövő és a múlt betegei

 

Az emberi létben két (ha nem három) ellentétes tendenciát kell összehangolni: a távlati célokra irányulást, a közvetlen célokat, és a jelenlétet. Bármelyik szenved itt csorbát, az hosszú távon nem tartható viselkedésekhez vezet. Ha mindent alárendelünk egy távoli célnak, és minél nemesebb ügy az, annál inkább, egyrészt könnyen a tönk szélére juthatunk, másrészt teljesen háttérbe szorítottuk szervezetünk igényeit. Elfelejtünk lazítani, képtelenek vagyunk kikapcsolni tudatunkat, és végül is kifosztjuk erőtartalékainkat. Ez már tulajdonképpen visszaélés azzal, ami adatott. És most itt nemes célokról beszélünk, nem pénzhajhászásról és hasonlókról. Egyébként nem ítéljük el az anyagi biztonságra való irányulást sem, amíg az nem öncélú: azért nem, mert a pénz hiánya bizonyítottan az egyik legfőbb stresszor, méghozzá olyan negatív stresszor, amely minket és családunkat elégedetlenné, boldogtalanná és diszharmonikussá tehet. Sajnos az ellenkezője nem igaz: a pénz nem tesz boldoggá. Ma már mindezek igazolódtak. Itt is csak az a probléma, ha mindent az anyagiaknak rendelünk alá. Ne mi szolgáljuk Mammont, szolgáljon ő minket!

Legyünk tehát életművészek, teljes emberek. Fedezzük fel újra a jelenlétet, hangoljuk össze közeli és távlati céljainkkal.

Eddig hanyagoltuk a múlt témáját. Pedig sokaknak a legfőbb problémája éppen ez. Ne mondjuk azt könnyelműen: engem a múlt nem érdekel! Bármelyikünk kerülhet a múlt fogságába. Elég ehhez egy olyan trauma, amellyel nem tudunk megbirkózni. Olyasmi, amit egyszerűen nem vagyunk képesek elviselni. Az ilyen trauma váltja ki a poszttraumás stresszbetegséget, amelyre jellemző, hogy a trauma, mint egy eleven seb, újra meg újra felnyílik. Az elviselhetetlen képzetek megrohannak, ami állandó szorongást kelt, hogy a traumához hasonló esemény újra bekövetkezik. A traumák megváltoztatják az emlékezetet. Egyrészt felfokozzák, másrészt összezavarják. A trauma ezért valamiképpen kilóg az életesemények láncolatából. Személyiségünk, tudatunk, energiánk egy része a múltban reked. De mi történik, ha a traumára egyáltalán nem emlékszünk, ha rá nézve amnéziásak vagyunk? Ez esetben is ott vannak az erős emléknyomok, csak nem tudatosak.

A traumák hosszú időre megemelhetik a szervezet stresszhormon-szintjét. Megmaradhat egy állandó éberség, riadókészültség. Nos, ez borzalmasan kimerítheti a stresszrendszert, és ennek közvetítésével az egész szervezetet. Így jöhet létre az idegösszeroppanás, vagy olyan szomatikus tünetek, mint a krónikus fájdalom, az idegi eredetű szívpanaszok, a stresszfekély, vagy a stressz eredetű bőrbetegségek és az irritábilis bél szindróma.

 

A gyógyító víz és levegő

 

Milyen terápia javasolható ilyenkor? Az elsődleges mindenképpen, hogy találjunk vissza a jelenbe: és ez traumák után nagyon nehéz. Könnyen mindent nagyon távolinak, közömbösnek vagy akár fárasztónak is érezhetünk. Jobb lenne csak pihenni és befelé fordulni. Egy rövid ideig ez rendben is van. De már Selye János leírta, hogy mennyire nem hatékony a passzív pihenés. Erőt kell venni magunkon, és fokozatosan áttérni az aktív pihenésre. Eleinte a könnyű mozgás is megteszi. Séták, barangolás a természetben, nordic walking... Később felfedezhetjük a wellness szépségeit, különösen az olyan terápiákat, amelyek a víz gyógyító erejét, relaxáló hatását aknázzák ki.

A Thalasso-terápia például a sós víz és az emberi szervezet harmóniáján alapul. A tengervíz és a vérplazma ugyanis hasonló koncentrációban tartalmaznak olyan ásványi anyagokat, mint a nátrium, a kalcium és a magnézium. A meleg algapakolás lehetővé teszi, hogy ezek az ásványok és a nyomelemek bejussanak sejtjeinkbe.

A sós víz és az algák megszabadítanak a káros anyagoktól, ezáltal csökkentik a stressz okozta tüneteket, gyulladásgátló és fájdalomcsillapító hatásúak. Az algakivonattal dúsított tengervizes pezsgőfürdő fokozza szöveteink oxigénellátását, élénkíti vérkeringésünket, egyúttal ellazít. A tengervizes medencékben pedig a testrészekre irányított különböző erősségű vízsugarak helyi szinten serkentik a keringést, lazítják az izmokat, s javítják a testrészek mozgékonyságát. A torna, a meleg és a sós víz felhajtóereje ízületeinket hajlékonyabbá, izmainkat erősebbé teszik.

Úgy gondoljuk, hogy az enyhe, pozitív stresszek a leghatékonyabbak a negatív stressz leküzdésében. Már a klasszikus "levegőváltozás" is ezen az alapon működött. Vágjunk neki és fedezzünk fel új területeket, akár a valóságban, akár képzeletben. Éljünk a felfedezés adta örömmel. Ahogy egy szép új helyre megérkezünk, úgy érkezünk meg a jelenbe. Vagy ahogy egy hegycsúcsra felérünk, úgy hagyjuk odalenn a gondjainkat, és gondolatainkat, melyek e gondokhoz kötnek. A fizikai erőfeszítés kicsit az életünkért való küzdelem érzését kelti. A vér izmainkba áramlik, egyre tettrekészebbek vagyunk. Ha megküzdünk, azt itt és most tesszük. Jelenlétérzésünk fokozódik. Ahogy fölérünk a hegycsúcsra, és körbenézünk, múlt és jövő egyaránt megfelelő távolságba kerülnek, míg saját jelenünk egyre intenzívebb. Valójában ez a mindenkori hegycsúcs. És átérezhetjük az erőfeszítés utáni pihenés örömét, miközben a levegő kicserélődik tüdőnkben. Agyunk felpezsdül az oxigéntől. A megfelelő gondolatok csak úgy maguktól támadnak, erőfeszítés nélkül. Ha pedig, mint gyermekkorunkban, legurulunk egy füves lejtőn, vagy egyszerűen csak megindulunk lefelé, a mélység ölelését érezzük...

Aztán persze vissza kell térnünk tevékenységeinkhez, vagy visszatérnek hozzánk hátrahagyott, gyötrő gondolataink, és szorongatnak. Nem baj. A krónikus stressz nem múlik el egyik pillanatról a másikra. Megint feszültek vagyunk, de ez természetes. Tudjuk azonban, hogy a feszültség akár el is múlhat; és gondolatban bármikor visszatérhetünk a már bejárt magasságokba.